A legtöbb terriert arra tenyésztették ki, hogy zsákmányát – patkányt, rókát, borzot, stb. – még a föld alá is kövesse és megölje. Erre utal nevük is, a latin terra szó földet jelent. Habár a századok során a terrier fajták is változtak, külsejük elegánsabbá, finomabbá vált, ha arra kerülne a sor, ma is ugyan olyan jól végeznék eredeti munkájukat, mint mondjuk az 1800-as években. A terrierek ma is szenvedélyes, temperamentumos, bátor és intelligens, az emberekkel szemben pedig nagyon barátságos kutyák.

A terrierek korabeli szelekciós szempontja első sorban munkaképességük volt. A nagyon hasonló típusú kutyák, szerte a brit szigeteken, az idők során némileg különbözni kezdtek egymástól, alkalmazkodva a földrajzi viszonyokhoz és gazdáik igényeihez. A kialakuló fajtákat legtöbb esetben szűkebb hazájukról – egy faluról, birtokról vagy megyéről – nevezték el.

 A határvidék kutyái

Négy fajta szülőföldje az úgynevezett Border country, vagyis a skót-angol határvidék. A legrégibb munkaterrierek közé tartozik a Lakeland terrier, mely Lake körzetből származik, közelebbről Cumberland-ből. Feltételezik, hogy a fajta már legalább 100 éve létezett, mielőtt hivatalos nevet kapott volna. Korábban Patterdale vagy Cumberland terrierként vált ismertté. Mielőtt még a klasszikus kutyafalkák és az igazi sportvadászat kialakult volna, a lakeland őseit a hegyekben gazdálkodó farmerek tartották, párosával vadásztak velük a juhaklokat fosztogató rókára. Egy helyi kiállításon, Kersurck-ban alakult meg az első fajta klub, 1912-ben. A hamarosan kitörő világháború miatt azonban semmit sem lehetett hallani a fajtáról egészen 1921-ig, mikor szintén Cumberland megyében, Whitehavenben összeült kilenc úr Thomas Hosking vezetésével, és szeretett fajtájuknak a lakeland terrier nevet adták, és megfogalmazták a fajtaleírást is. A Bedlington terrier a hasonló nevű bányászvárosból származik, Northumberland megyéből. Korábban Rothbury terriernek hívták, majd az 1820-as években hivatalosan is elnyerte jelenlegi nevét. Egy bedlingtoni úr, Joseph Ainsley két saját tulajdonú Rothbury kutyáját, Coates Phoebe-t és Anderson’s Pipert párosította 1825-ben, s az ebben az alomban született kant, Ainsley’s Pipert nevezték elsőként Bedlington terriernek. Az angol Bedlington Terrier Klub 1877-ben alakult. A Dandie Dinmont terrier is a skót határvidékről származik, Cheviot dombságról. Már 1700 körül önálló fajtaként említik. Vidra- és borzvadászatra használták ezeket a bátor kis kutyákat, akiket Sir Walter Scott is megörökített 1814-ben megjelent „Guy Mannering” c. művében. A könyvben szereplő Dandie Dinmont nevű farmernek – aki a valóságban talán Mr. James Davidsen lehetett a Hawick közeli Hindleeből hat rettenthetetlen kutyája volt: Öreg Bors, Öreg Mustár, Fiatal Bors, Fiatal Mustár, Kis Bors és Kis Mustár; mindannyiuk a fajta ma is meglévő két színváltozatáról kapta nevét. Mint neve is mutatja, a border terrier a határvidék negyedik fajtája, ő is Cheviot dombságon alakult ki. A XIX. század közepén szinte minden tanyán megtalálható a border terrier, hiszen a határmenti dombok elhelyezkedésükből kifolyólag – mérföldekre minden lakott területtől – csak úgy hemzsegtek a vidékre jellemző, igen erőteljes felépítésű rókáktól. A háziállatokat megvédendő, szükség volt egy olyan terrierre, mely hosszú lábával képes a lovat is követni, de azért elég kicsi ahhoz, hogy ha kell, a föld alatt is üldözze a rókát. Míg az Angol Kennel Klub nem regisztrálta elismert fajtaként 1920-ban, a border terrier szülőföldjén kívül szinte ismeretlen volt a nagy többség számára, azonban a helyi mezőgazdasági egyesületek kiállításain mindig nagy számban szerepelt.

Anglia

A ma már nem létező óangol fekete-cser terrier kiváló patkányölő kutya volt. Manchester körzet azonban híres volt a szegény emberek sportjának nevezett patkányölésről és a coursingről (nyúlvadászat), ezért John Hulme ezeket a terriereket whippetekkel keresztezte, hogy olyan kutyái legyenek, melyek mindkét sportban megállják a helyüket. Ezt az új típust sokáig csak fekete-cser terriernek nevezték, majd 1860 körül kapta a Manchester terrier nevet, mikor a város kimondott tenyésztési központtá vált. Az angol toy terrier leginkább a Manchester terrier „kicsinyített” változatának nevezhető. A toy terrier pályafutása gyorsan felívelt, a hölgyek kedvenc ölebévé vált, azonban hamar kiment a divatból, napjainkban is alig ismert fajta. Az angol toy terrier elnevezést követően hívták toy black and tan, majd miniatűr black and tan terriernek is, majd 1962-ben az eredeti elnevezéshez visszanyúlva, elnyerte ma is használatos nevét. Amerikában toy manchester terriernek nevezik.

Norwich városa és Norfolk grófság egymás mellett fekszenek Kelet-Angliában. A körzet szántóföldekben bővelkedik, a legelőket klasszikus angol sövény választja el egymástól: ideális terep egereknek, patkányoknak, nyulaknak, egyszóval minden olyan kártevőnek, mely óriási gondot okoz a parasztoknak, ha nem tudnak hatékonyan küzdeni ellene. De Norwich környékén is akadtak kicsi, ügyes, vörösesbarna kutyák, akik rövid pórázon tartották a rágcsálókat, és e munkakörükben nagy hírnévre tettek szert. A korai tenyésztők egyike volt Jodrell Hopkins, aki egyetemi tanulmányai befejeztével béristállót alapított a Trumpington Street-en. Bevételeinek nagy része azonban nem a lovakból származott, hanem egy „Doggy” Lawrence névre hallgató úrral közösen vezetett vállalkozásból: aprócska vörös terriereket adtak el az egyetemistáknak, ugyanis kifejezetten divattá vált ilyen kutyát tartani, melyeket a vállalkozás telephelye után Trumpington terriereknek neveztek. 1930-ban a körzet kis vörös kutyáit általában norwich terriernek nevezték, álló vagy lelógó füllel, de a tenyésztők többsége inkább az álló fület részesítette előnyben. A Kennel Club 1932-ben ismerte el hivatalosan a fajtát norwich terrierként. Eddig a dátumig a tenyésztőket elsősorban kutyáik vadászösztöne érdekelte, de a hivatalos regisztrációval a fültartás elsődleges fontosságot kapott. Az első fajtaleírás még mindkét variációt engedélyezte, de mindkét típus önálló fajtaként fejlődött, mindkettőnek megvoltak a maga hívei, míg 1964 szeptemberében a Kennel Club engedélyezte a szeparációt. A felálló fülű egyedek megmaradtak Norwich terriernek, a lelógó fülűek pedig a Norfolk terrier elnevezést kapták.

A Parson russel terrier névadója, a „Vadászó tiszteletes”, John (Jack) Russell (1795–1883), szenvedélyes vadász és terrier-szakértő, neves foxterrier-tenyésztő Devonshire-ben élt. A tiszteletes foxterriereket tenyésztett, azaz szó szoros értelemben vett rókavadász terriereket. (fox=róka). Egyes tenyésztők azonban már az ő idejében szabályozott tenyésztésbe kezdtek és azon fáradoztak, hogy a foxterrier névvel illetett fajtának egységes, szép külsőt kölcsönözzenek. Más tenyésztőket ezzel szemben továbbra is a kutyák teljesítménye érdekelte elsődlegesen, közéjük tartozott természetesen John Russell is, aki bár a Kennel Klub alapítói közé tartozott, saját terrier-vonalait ott sohasem regisztráltatta és így sohasem állította ki kutyáit, holott ő maga volt az első Kennel Klub által rendezett kiállítás egyik bírója (London, 1974). Röviden, míg a foxterrier világmérető ismertségre tett szert, szinte divatkutyává válva, a Jack Russell az maradt, ami mindig is volt: egy egyszerű kis vadászterrier, a „szép az, ami szépen dolgozik” mottó alapján tenyésztve. Az FCI 1990-ben ismerte el a Parson Jack Russell terriert, majd 2000. december 14-én hivatalosan is ketté vált a fajta: a rövidlábú példányok a Jack Russel nevet kapták, míg a hosszúlábúakat Parson Russell terrierként sorolták be.

A terrierek legnagyobbika, az Airedale terrier Yorkshire megyében alakult ki, az Aire folyó völgyében. Az Aire a legelőkkel tarkított Pennine hegységben ered, és egy szénben gazdag iparvidéken, az Aire völgyében folyik tovább, majd az Ouse-ba torkollik, utolsó 60 kilométerén hajózhatóvá szélesedve. Az itt élő bányászoknak, vadászoknak, farmereknek és állatkereskedőknek olyan egyszerű, kemény, ügyes és sokoldalú kutyára volt szüksége, melyet bármilyen célra megbízhatóan alkalmazhattak, mely egyaránt volt kiváló vadász szárazon és vízen, a fácán mellett megfogta a patkányt is, vagy akár képes volt marhát terelni. Ezeket a kutyákat sokáig working vagy waterside terriernek hívták, de a megyében fekvő Bingley városának nevét is viselte egy ideig a fajta, majd elsőként dr. Gordon Stadles nevezte airedale terriernek, 1878-ban. A Kennel Club 1886-ban kezdte ezen a néven törzskönyvezni a fajtát. Yorkshire megye nevét viseli az aprócska, de annál hosszabb szőrű yorkshire terrier. Sok angol és skót fajtával ellentétben, ez a kis terrier kezdetben a szegény emberek kutyája volt. Őseit minden bizonnyal orvvadászatra is használták. Vadászni és vadászkutyát tartani csak az arisztokratáknak volt joga a korabeli Angliában, de azért a szegény családok ebei is zsákmányoltak olykor-olykor némi vadat gazdájuk asztalára. Az már csak feltételezés, hogy talán a szövetekkel való munka ösztönözte a korabeli, már városban élő tenyésztőket, hogy kutyáiknak is csodálatos, hosszú, szép színezetű szőrzete legyen. Érdekesség, hogy a bányászok nemcsak rágcsálóirtásra használták kutyáikat. Kistermetű ebeiket magukkal vitték a föld alá is, ahol a kiváló szaglású és hallású jószágok izgatottan, hangos ugatással jelezték a sújtóléget, az életveszélyes és robbanékony gázkeverék legelső jeleit. Kutyáiknak köszönhetően a bányászok még a tragédia előtt a felszínre menekülhettek. A fajta „ősatyjának” Huddersfield Bent tartják, aki 1865-ben született, és 74 kiállítási győzelem után 1871-ben pusztult el egy sajnálatos balesetben. A yorkshire terrier még „Broken-Haired Scotch Terrier” néven kezdte kiállítási karrierjét 1861-ben, majd 1886-ban már yorkshire terrier néven ismerték el hivatalosan ezt a kistermetű, acélkék-cser színű terriert.

A foxterrier nevet először XIV. századi feljegyzések említik. Igen kedvelt kutyája volt az angol vadászoknak, elsősorban falkavadászatokon használták. Ez az első hallásra meglepőnek tőnő feladatkör természetesen nem a kopók munkáját jelentette. A foxit a falka segítőjeként alkalmazták, hogy kihajtsa a rókát földalatti búvóhelyéről, hogy a falkának legyen mit egyáltalán hajtania. A róka üldözése már a kopók feladata volt, a foxi ezalatt a lovasok nyeregtáskájában utazott. Ha a zsákmány újból bemenekült egy kotorékba, ismét a foxinak kellett kikergetnie, vagy ha úgy hozta a vadászok kedve, megölnie azt. A falkavadászat mellett a fajta hétköznapi feladata a kártevő rágcsálók irtása volt az istállókban.

A vadászok számára természetesen kutyáik munkabírása és teljesítménye volt a legfontosabb, küllemileg csupán a színre ügyeltek annyiban, hogy a fehér jegyekkel rendelkező példányokat részesítették előnyben, mert ezeket nehezebb volt a vaddal összekeverni és esetleg véletlenül lelőni. Valószínűleg a drótszőrű változat létrehozását az a cél motiválta, hogy az amúgy is szívós kis kutyák még ellenállóbbak legyenek a szúrós, tüskés aljnövényzetet és az időjárást illetően, ezért keresztezhették a simaszőrű egyedeket egy már nem létező terrier-típussal, a Wire-Haired-Terrierel. Egyes vélemények szerint a simaszőrű és drótszőrű foxterrier - bármennyire is egyforma napjainkban a két szőrváltozat – teljesen különböző ősökre vezethető vissza. A simaszőrű foxi ezek szerint inkább Cheshire és Shropshire grófság területén alakulhatott ki különböző terrier típusú kutyákból, illetve ezek beagle-vel, bullterrierrel, sőt agárral történt keresztezéseiből, míg a drótszőrű foxi eredete Wales, Derbyshire és Durham területéhez köthető. A nagyobb testű drótszőrű foxterriereket egy adott alomtól származtatják, a simaszőrű Jock és a drótszőrű Trap párosításából. Trap ismeretlen származású szuka volt ugyan, de egyértelműen drótszőrű. Nagy-Britanniában 1870-ben ismerték el önálló fajtának a foxterriert.

Bulltípusú terrierek