A szalonkafélék közül nálunk a legnépszerűbb a tavasszal délről északra, majd ősszel visszafelé vonuló erdei szalonka (Scolopax rusticola). Életmódja, hajnali és esti húzásának megfigyelése, különleges hangulata adja sajátos értékét, mert a néhány elejtett példány igazán nem jelent "nagy" vadászzsákmányt. Az erdők királynője Az erdei szalonkát Európában, vonulási helyein - amelyeket évenként rendszeresen fölkeres - mindenütt nagyra becsülik, így a franciák az "erdők királynőjének" nevezik kecsessége és gasztronómiai ínyencsége miatt. Sajnos, telelőhelyein - a Földközi-tenger északi és déli partvidékén - a hálózók ezrével pusztítják, hiszen történelmi idők óta jól fizetett árucikk. Eurázsiai elterjedésű madár, a déli telelőhelyeiről tavasszal vonul föl fészkelőhelyeire, Észak-Európában a 60. szélességi körig, de a kimondottan hideg északi vidékekig nem jut el. Színe igazi rejtőszín, életmódja a talajhoz köti. Felül rozsdabarna, szürkés-sárgás-feketés foltokkal, alsó teste ennél világosabb, így az avarban szinte láthatatlanná válik az aranyló barnasága. Szárnyai lekerekítettek, 6-8 centiméteres evezőtollakkal, hosszú csőre szürkés- barna, a vége sötét. Szárnyainak fesztávolsága 60-66, testének hossza 33-38 centiméter. Súlya 250-450 gramm. A tojó testesebb a hímnél. Szeme sötétbarna, lábai szürkések. Életkora 10-12 év. Nagysága erős férfiökölnyi, így a legnagyobb termetű a szalonkafélék között. Vonulása A tavasszal a költőhelyeik felé vonuló erdei szalonkák a Kárpát- medencébe, az Adria felől, míg a Duna-Tisza-köze irányába, s a Tiszától keletre, Csongrád és Biharba, valamint a szomszédos Partiumba (Temesvár-Arad, Nagyvá- rad-Szatmár irányába) a Balkánról vonulnak és folytatják útjukat, gyakran a Kárpátok szorosain át. Erdeinkben hosszabb-rövidebb ideig megpihennek, a nedves talajú, helyenként vízzel borított részeket keresik fel, ahol hosszú csőreikkel a talajból, vagy az avar alól huzigálják ki fő táplálékukat, a földigilisztákat, rovarlárvákat, puhatestűeket. A talajon látható számos apró lyukacska elárulja, hogy ott a szalonka hosszú csőrével kutatott táplálék után. Emiatt Erdélyben, románul "szitár"-nak nevezik, amely a magyar szita szóból ered, s ez a népi megfigyelés az átlyuggatott talajt veszi alapul. Tavaszi vonulásuk túlnyomórészt március 15-április 20-a közé tehető, természetesen ez az időjárástól, a légáramlatoktól függ. Nálunk a lombos, vagy elegyes erdeinkben hosszabb-rövidebb időt tölt. Pisszeg és korrog Kellemes a vadászfülnek a tavaszi korrogás és pisszegés, amelyet a húzó kakasok adnak. Csak a kakas korrog, a tojó messzehangzóan pisszeg. Jellemző változatos repülése: a meleg, szemerkélő esőben lassú, szinte lepkeszerűen lebegő szárnyalás. Hűvös, szeles időben cikázva, villámgyorsan, suhogva repül. Kedvenc húzóhelyeihez ragaszkodik, azokat az évek folyamán mindig felkeresi, amelyeket a szalonkára vadászók is jól ismernek. Az őszi vonuláskor, amikor délre húznak, nem az erdőkben, hanem a síkvidékek apró ligeteiben, erdőfoltokban, folyóberkekben, kukoricásokban kell keresnünk reggel és az alkony közeledtével. Ilyenkor húzása hangtalan, alig 15-20 percig tartó. A tavaszi nászrepülése sajátos, húzása az a vadászöröm, amely este néha fél óráig, hajnalban rövidebb ideig tart. Fészkelőhelyén az erdőszéleket, a tisztásokat keresi fel, ahol bőséges aljnövényzetet talál. Száraz növényi részekkel kibélelt fészkét bokrok alá, fa tövében rejti el, a talaj mélyedésében. A párzás után a tojó rendszerint négy tojást rak le, s csakis maga kotlik. Északi költőhelyein az erdei szalonka évente kétszer fészkel. Az első őszi hideg szelek, hideg frontátvonulások a költőterület elhagyására kényszerítik, s elindulnak a szokásos déli, telelő helyeikre. Trófeának tekintik és becsülik az erdei szalonka ecsettollát és a faroktollak közötti zsírzón található, kalapba illő pamacstollakat. Az erdei szalonka állománya az utóbbi két évtizedben, vonuló és költőhelyein nem csökkent, sőt a főként Nyugat-Európában végzett kutatások szerint inkább növekvőben van.